Dühös

Jó napnak indult, mondjuk. Úgy jöttem délután haza, hogy sehova sem kell mennem. Lesz időm tanulni, gyakorolni, és még így is sok szabadidőm lesz. De nem így alakult. Amikor leszálltam a buszról X hívott, hogy be kell mennem az irodába a papírommal, hogy pénteken tudjak menni dolgozni az Összeesküvőkbe. Nem gond -gondoltam-, bár nem lesz időm, gyorsan elintézem. Anyut nem tudtam elérni, ezért Apunak szóltam, hogy elmegyek, és rohantam is az Örsre. Ott X-el együtt mentünk az irodába. Megírtuk a papírom, majd jött Y, és ő is jelentkezett. Beültünk a mekibe, ahol X fizetett, így most jövök neki 400 ft-tal. Nem volt időm ebédelni, úgy hogy kénytelen voltam kölcsön kérni...
Ezután nagy nehezen elindultunk, és innentől lett minden rossz. Sutyorgás, hátam mögött beszélés, leszaromozás.
Itthon beszéltem Y-al. Innentől kezdve nem tudok mit kezdeni a dologgal, mert a "Majd egyszer elmondom" nem válasz. Idegroncs voltam. Kikapcsoltam a laptopot, és mentem házit írni. Próbáltam az angolra, és a németre koncentrálni, de a fele energiám azzal ment el, hogy ne sírjak. Írtam sms-t Ritának, aki kicsit késöbb fel is hívott. Annyira jó volt hallani a hangját, és beszélni vele. Vasárnap találkozunk végre. Már nagyon hiányzik. Tudom, hogy hozzá fordulhatok.
Ritt valamelyest megnyugtatott, és befejeztem a maradék házimat. Utána megint bekapcsoltam a laptopot. A gyerekes, visszaadós módszert választom. Vagyis leszarom. Bunkóság vagy nem, de nem én kezdtem. És most nem fogok megbocsátani. Amíg mindent meg nem tudok. Addig meg ehhez a gyerekes dologhoz folyamodok, és nem jópofizok. Talán hiányzom majd nekik, talán nem. Nekem most mindenesetre nem.
Csalódás? Az.
Ha így folytatódik a péntek is egy elcseszett nap lesz... kösz.

A neveket azért vettem ki, mert nem akarom úgy leírni, hogy ne lehessen érteni, de le sem akarom írni konkrétan kik. Megszoktam, hogy a naplómba mindent leírhatok.