Oly zavaros minden

Furcsa hétköznapok

Hinned kell, hogy higgyek

Hisz válaszokat csak így kapok.

Sokszor bíztam benne, hogy jobb lesz

Tudnunk kéne, most már hogy lesz

Tovább nem számolom a lépéseket már.

Új napokat várok

Változások nélkül

Mindig mire vágyom

Újra meg újra csak elkerül.

Veled jó, veled még olyan egyszerűen szép

Csak tudnám hol tartunk.

Hisz üres minden papírlap, írnék rólunk mindennap

Míg itt vagyunk, míg itt vagyunk.

Az élet néha elvesz, 

néha két marékkal dobál.

Néha üres a napok,

néha meg tele a pohár.

Feledném régen, de tisztán emlékszem

Hogy milyenek voltunk,  hogy merre indultunk, és mennyire féltem.

Sztorikat vázolok fel, az érzésekről mindent tudok

Hiába változunk meg, nem leszünk új emberek, tudod?

Valami biztosan lesz velünk, csak az első lépést tedd meg

És társam legyél majd, hogyha közelebb engedlek.

Feladom, ha nem tudom, hogy van-e aki vár.

Feladom, ha nincsen aki értem kiabál.

Feladom, ha nem találok új célokat, talán épp holnap.

Keresel, ahogy mindenki más

Valakit, aki mindenben társ.

Keresed, ki majd melletted áll,

Ha majd úgy akarod, és ő is akarja már.

Miért hisszük, hogy minden rendben?

Miért rejtjük el, hogyha valami bánt?

A tegnapnak élünk, és félünk a múlttól

Hitünk visszatart, de mennünk kell tovább, tovább.

Lépnék, csak engedj el

Hisz mennem kell, de kulcsom nálad marad.

Még nálad marad.

Valaki remél, valaki csak él

Nem talállak úgysem másban

Hidd el, bármerre is jártam

Hol vagy nyáron, hol vagy télen?

Hol vagy nappal, miről álmodhatsz?

Nem kérdeztem rá, bár nem is volt fontos

Talán túlléptél már mindenen.

Késő van hozzá, hogy itt legyél velem.

Együtt miénk volt a világegyetem.

Vársz valamit, vonz az ismeretlen

Lépni kell egy szebb holnapért

Lesz majd, aki téged kísér tovább.

Olyan szép, olyan szép,

Ahogy feltűnik a nap.

Olyan szép, olyan szép,

Amit mindenki meg kap.

Olyan szép, olyan szép,

Olyan hirtelen jöttél.

Merre mész, mond merre mész?

Talán együtt mehetnénk...

Muris

Nevetséges vagyok. Már magamon nevetek, hogy mit szenvedek itt össze. Kb 2 hónapig nem is érdekelt, hogy nincs, most meg hirtelen erővel újra feléledt bennem a hiányérzet. Jó, mondjuk eddig semmilyen kapcsolatot nem tartottunk, és a hiányérzet kezdetekor élőben láttam, beszéltem vele, és meg is ölelt. Szóval ez nyomós indok lehet, de azért mégsem. Mert sok ideig nem kellett. És magamon sem igazodok ki, és rajta sem. Ez van. Lesz valahogy, és innentől nem érdekel.

Sp. 

Csak ülj le mellém, s ne szólj hozzám

Csak hallgasd mit mondok, tudod ez most fontos, úgy igazán.

Csak szaladunk gyorsan, és nem fogjuk fel

Hogy minek van súlya, mit kezdhetünk újra, és mit vesztünk el.

Sírni tudnék, hisz minden oly csodás volt

Sírni tudnék, addig futnék, amíg nem találsz majd rám.

A paradicsom meghódítása

Álmaink büszke tengerén

Útra kelt száz hajónk

A sok vitorlát a szél felé

Fordította karunk.

Drága kincs volt a szép remény

Mely tűrni is megtanít

Hogy végre majd ki is köthetünk

Az álmaink szigetén

Szeretem

Annyira örülök, hogy van megint naplóm. Végre őszintén leírhatok mindent. És ez pont tegnap jött a legjobban. Napok óta sírni tudnék. Most is, de nem megy, és nem tudom miért. Úgy érzem, mintha nem tudnám irányítani a dolgokat, és amikor a legjobban kéne teljesítenem egyszerűen kikapcsol az agyam, és elrontok mindent. Csütörtökön is ezt tettem, és azt mondtam, nem az én hibám. De az volt, és nem utálom magam, csak kicsit, amiért még ezeket a lehetőségeket is elszalasztom. Csak ki kellett volna nyitnom a számat, vagy csak mosolyogni, nem pedig faarccal menetelni előre, és hátra sem nézni, de nem ezt tettem, és rosszul vagyok magamtól. Mert még mindig szeretem. Azthittem, hogy nem, de ez nem így van, és most, hogy alig beszélünk, és találkozni is csak májusban fogok vele, még jobban el vagyok keseredve. Ilyenkor miért kell ezt az életet élnem? Májusig legalább lesz időm összeszedni magamat, és Fruzsinak lennem.

Violin

Hétfőn este voltam karácsonyi Concerto Filharmonia koncerten, és olyan "slágereket" játszotta, mint Mozart-tól az Egy kis éji zenét, és Vivaldi: Négy évszakot. A második felvonásban volt a Négy évszak, és minden évszak elején elmondta a karmester, hogy épp melyik tétel, mit ábrázol. Például a Tavasz első tétele a szeleket, a második az alvó juhászt, a harmadik azt, ahogy a nimfákkal táncol. Míg a Nyár harmadik Presto tétele a jégeső. Nekem ez tetszett a legjobban. Egyszerűen kiráz tőle a hideg.:D A szólistának vannak embert próbáló részei, de gyönyörű szerintem. 

Ilyenkor mindig olyan elkeseredett vagyok, hogy nekem nincs igazi tehetségem. Tudok hegedülni, meg énekelni is, de egyiket sem olyan kiemelkedően. 

Főleg ilyen tehetségek mellett vagyok nulla.

Egyiptom? What else?!

Most lehet hogy megyek Egyiptomba két hétre. Illetve mostmár 90%, hogy nem, mert nagy része múzeum és hasonlók, és Anyuék szerint nem bírnám. Végülis ez Anyu egyetemének a szervezése, szóval még jó, hogy "tanulnak" is. De azért érdekelne, viszont rettentően félek. Nem volt még ilyen, hogy egy utazás előtt féltem volna. Már csak a szüleimet is, ha én nem megyek. Annyi terrortámadás van, és durva hallani magyarok haláláról is. És féltem őket. Ha mennek, áprilisban mennek. Imádkozni fogok értük.

Studying, studying and studying

Lenne pár ötletem egy szép illúzióhoz. Például reggel felkelek, a lakás tiszta, rendes, meleg. Még mindenki alszik.  Kisurranok a konyhába a hálóingembe, és készítek magamnak egy kávét. Esik a hó, és én a konyhapultnál ülve bámulom a hóesést. Ezután felöltözöm, sminkelek, elkészülök, és elindulok a városba. Egyedül. Vásárolgatok, karácsonyra, magamnak. Nézelődöm. Minden bolt előtt annyi időt töltök el, amennyit csak akarok. Nincs aki azt mondaná, hogy nézzük meg még ezt, meg azt, menjünk már. Beülök egy kávézóba, rendelek egy forrócsokit. Viszek magammal könyvet. Ablak mellé ülök, hogy olvasok a gyenge, téli napnál. Utána hazamegyek, és hasznosan töltöm el az időmet. Készülődök a karácsonyi ajándékokkal, pakolok, rendezgetek. Utána felöltözöm melegen, csinálok egy forró mentateát, és kiülök az erkélyre.
Nagyjából egy szót sem kellene szólnom egész nap, még is tökéletes lenne. Csak egyedül.

De ez most nem adatik meg, mert utolsó hét jön, bele kell húzni még szünet előtt, és tanulni a témazárókra, röpikre, felelésekre. A félév vészesen közeleg, és kezd összeállni a fejemben egy kép a bizonyítványomról. Nem lenne túl fényes. Ma is tanultam. De későn keltem, sokáig készülődtem és csak délben kezdtem tanulni. Törire nem sok időt fordítottam, föcire annál inkább, de még rég nem fejeztem be, és holnap nem is leszek itthon. Megyek vásárolni Mamával és Tomival, ami jó, de hétfőn nem fog nekem ez kifizetődni. És ha belegondolok mához két hétre már az ajándékokat fogom bontogatni a fa alatt. A karácsony vészesen közeleg, és egy szeptemberi rémálmom jut eszembe egyfolytában: senkinem sem veszek ajándékot. Amikor találok valami jót, akkor kicsit megnyugszom, de van még pár emberek, akiknek fogalmam sincs hogy mit vegyek... De nem akarok erre gondolni. Mindenhez van kedvem, meg nem is. Kikapcsolom a gépet, megyek, és olvasok, mert abból nem lehet baj.

*Sok mindenki hiányzik, de legfőképpen a naplóm.*

Említésre méltó

Ma két órás hegedűórám volt, mert jövőhét szombaton tanszaki hangverseny lesz. Egész biztos vagyok a darabomban, de azért izgulok.
Amikor jöttem haza zenét hallgattam. Van ennek a napnak egy olyan fura érzése, hogy "ez egy jó nap". Pedig reggel 5 órai (visszaalvós, nyafogós) keléssel és vérvétellel indítottam Budán. (Igen, az egészségügyi story folytatódik!) Aztán bementem a suliba. Volt még 15 percem kicsöngőig, addig a lépcsőn ültem, és átnéztem a matekot. Amikor kicsöngettek jöttek az osztálytársaim, és fura mód örültem, hogy itt vagyok. Bioszon semmi sem történt, kicsit lemaradtam az írással, de semmi több. Nyavajogtam, hogy fáj a karom. Utána matek témazárót írtunk, ami pocsék lett. De még ez sem vette el a nap jó érzését. Közben rájöttem, hogy simán hazamehetnék, mert van igazolásom. Főleg, hogy az éneket tovább akarta tartani Zsanett néni. De nem mentem. Irodalmon elültetett a tanárnő Otti mellől Brigi mellé. Ezután ének jött, ahol Bogi és  közém Patrikot beültették. 50-kor viszont elmentem, mert ugye hegedűórám volt. Rájöttem, hogy imádok egyedül utazni a buszon miközben zenét hallgatok, de csak ha ülhetek. Utána volt az órám, és mikor jöttem haza, nálunk a buszmegállóban összefutottam Mátéval. Nem mondott semmit, csak nevetett, és az óráját mutogatta. Én is csak nevettem, és továbbsétáltam. Utálom, mikor egy olyan emberrel találkozok, akivel amúgy nem szoktam minden nap sokat beszélni, és akkor előadjuk a kényszerbájolgást. Mátéval szoktam beszélgetni, de ez pont jó volt, hogy csak nevetett. Nekem is jó kedvem lett, és nem éreztem magam kínosan. Szóval megadja az alaphangulatot ez az egymásra nevetés. Boldogsááág! :]

Ja, és új a képem is! :]