Szaporodnak a macskák

Tavasz van, bimbózik a fákon a rügy, a földben a virág, az életben a szerelem. Akármerre megyek mindenhol azt látom, hogy egymás szájába másznak az emberek. Megőrülök. És a legrosszabb, hogy némelyik undorítóan csinálja. És az is elég meredek, hogy megyek át a kb 10x10 méteres téren, és direkt kerülök, hogy ne kelljen látnom egy gerlepárt, mire összefutok egy másikkal. Nagyszerű. Csak legalább ne olyan feltűnően csinálják. Oké a szerelem szép dolog, de engem nem érdekel, hogy milyen technikákat használjak ennek kiteljesítésére. A furcsa, hogy eddig nem vettem észre. Tegnap sem. De ma mintha összebeszéltek volna, hogy végig ahol én járok egymás hegyén-hátán nyáladzó fiúk és lányok vannak. Köszönöm, de holnap már nem kell ilyen figyelmesnek lenni.:)
Két ember. Két vélemény. Két akarat. Mégis tudnak kapcsolódni. Talán eddigi legnagyobb kihívásom a barátság terén Bogi. Nem rossz értelemben, de még nem volt olyan barátnőm aki ennyire különbözött volna tőlem, de ugyanennyire vagyunk egyek is. Talán néha nem értünk egyet, mégsem veszekszünk. Talán néha nem tetszik valami a másikban mégis elnézzük neki, mert ő így jó, és így szeretem. Talán bizonyos dolgokban sosem találjuk meg a közös hangot, de eddig mindig is sikerült. Ha más lennél már nem lennél Bogi. Ne változz meg.<3

Boginak.

Jézus feltámadása

Amikor elmúlt a szombat, a magdalai Mária Magdolna és Mária, a Jakab anyja, valamint Salómé illatos keneteket vásároltak, hogy elmenjenek, és megkenjék Jézus testét. A hét első napján, korán reggel, napkeltekor,  elmentek a sírbolthoz, és erről beszéltek egymás között: "Ki hengeríti el nekünk a követ a sírbolt bejáratáról?" Ekkor felnéztek, és látták, hogy a kő el van hengerítve. Pedig az igen nagy volt. És amikor bementek a sírboltba, látták, hogy egy fehér ruhába öltözött ifjú ül jobb felől, és megrettentek. De az így szólt hozzájuk: "Ne féljetek! A názáreti Jézust keresitek, akit megfeszítettek? Feltámadt, nincsen itt. Íme ez az a hely, ahova őt tették. De menjetek el, mondjátok meg a tanítványainak és Péternek, hogy előttetek megy Galileába: ott meglátjátok őt, amint megmondta nektek." Ekkor kijöttek, és elfutottak a sírbolttól, mert remegés és döbbenet fogta el őket; és senkinek sem mondtak el semmit, mert féltek.

Hit

Furcsa olyannal beszélgetni a vallásról, Istenről, aki nem hisz. Még furcsább olyannal, akit én nem is ismerek nagyon. De valahogy így még jobb. Igazi. Őszintén beszélgetünk, és érdekel a másik véleménye. Látom rajta, hogy igazán foglalkoztatja az a kérdés, hogy én mért is hiszek. Nekem mért létezik Isten, és neki mért nem. Mi nekem Isten? Ha nem ebbe a családba születek, akkor is hinnék? Meglenne a saját véleményem, és akkor is létezne Isten, és a Mennyország? És engem is érdekel, hogy akkor ő hogy gondolja. Hova kerülnek a lelkek? Ki teremtette a Földet? Ki segít néha rajtunk? Kinek köszönhetjük az életünket? Teljesen különbözünk, mégis tudunk beszélni. És ez annyira jó. Végre valaki, aki annyira értelmes, és intelligens, hogy nem csak a saját véleménye létezik számára, hogy tényleg be akarja fogadni az én álláspontomat is. Köszi, Netti.:)

♥

Lehet élni zene nélkül is. A sivatagon át is vezet út. De mi (...) azt akarjuk, hogy az ember ne úgy járja végig élete útját, mintha sivatagon menne át, hanem virágos réteken.

Vissza

Olyan mintha megérkeztem volna. Erre az egy napra. Délutánra. Megint gyerek voltam, megint nevettem, futottam, énekeltem. Nem gondolkodtam, csak sodródtam, és a pillanatnak éltem. Nem lehet ezt mindig csinálni, de ez épp egy olyan alakalom volt. Mesivel ki-be rohangáltunk, és fényképeztünk, vihogtunk, hangoskodtunk. Olyanok voltunk mint a tízévesek, de nem baj. Jó volt. Kicsit kezdek visszarázódni a régi önmagamba. Már nem érdekelnek az előítéletek, a vélemények, csak magamat adom, és az sem érdekel, ha valaki azért fog utálni, mert olyan "gyerekes" vagyok.
Pénteken diáknap volt. Nem lepődtem meg, hogy unalmas volt. Csak Bogi, Dorka és én hajtottunk a csillagokért, a többiek meg fönt ültek a teremben, de nem baj. Már megszoktam, hogy ebben az iskolában nem olyanok a rendezvények mint a Czimrában. Sokkal rosszabbak, de legalább van egy tanítás nélküli nap, amikor egész nap csak hülyéskedünk.
Aztán elmentünk a Szamócába, ahol nem csalódtam: még mindig ott a legnagyobb a fagyi. Nem beszélgettünk sokat, ki tudja miért.
Beleestem a szünetbe, és én mégis csak arra tudok gondolni, hogy mindjárt vége is van. Már egy hét sincs. Igazságtalan. A nyuszitól két könyvet kaptam: Rettentő gyönyörűség, és Lázadó angyalok. Legalább lekötöm magam valamivel.
Süt a nap. Meleg van. Zöldek a fák. Élni akarok. Tavasz van!

*

Jövőkép

Fura az élet. Mindenért kell áldozatokat hoznunk, és lehet, hogy épp egy kedves dolgok kell feladni, valami fontosabb érdekében. És én már majdnem sírtam. Mert a kutyáink hozzánk tartoznak, és nem adhatjuk oda másnak. Egyszerűen képtelenség lenne. Nem sokat vagyok velük, de mégis hiányozna. Ha becsukom a szemem, és rájuk gondolok, akkor mindkettőjüket látom, ahogy mosolyognak, ahogy csaholnak, ahogy futkároznak. Szeretem őket. Egy valahogy nyugodtam meg: ha valamilyen csoda folytán egy kertes házat veszünk, akkor természetes jönnének velünk oda. És én egész hétvégén boldog voltam, hogy lehet, hogy majd egy év múlva már Ligeten lakhatok újra. Annyira boldog voltam. Elképzeltem mindent. De ma rájöttem. Ma eszembe jutott, hogy ez az egész csak úgy lehetne, ha áldozatot hoznánk, méghozzá el kell adni a műhelyt, és kisebbet venni helyette. És ha marad annyi pénzünk, hogy ha eladjuk ezt a lakást, akkor tudjunk venni egy házat. Ez szinte lehetetlen. És furcsa is lenne: baj van, és ezért kell eladni a műhelyt. Akkor hogy lehet, hogy mégis jól jönnénk ki belőle. Mikor a kutyákról beszéltünk Apu folyton azt mondta: Ne legyél ennyire gyerek. Gondolkozz felnőttként. És ez csak egy terv.  De én gyerek fejjel gondolkodtam, és megkerestem a kis ösvényt, ami nekem tetszik. Annyira beleéltem magamat. Már láttam magam előtt, ahogy a kertben ott vannak a barátaim, a kutyáink, a macskánk, a szobám, a ház, és az egész légköre. Olyan idilli. Túl szép. És ami túl szép az általában nem igaz. Apu ma ment megnézni két műhelyt, amit eladnak. És ma beszél az ingatlanossal, aki majd a héten kijön megnézni a mi műhelyünket. És ha minden klappolna, akkor is ez egy egy-két éves terv.
Bárcsak ne lennék ennyire gyerek!

*

Váratlan találkozás

Felszállunk a buszra.
-Menjünk hátra.
Elindultunk a busz vége felé, ahol egy fiú állt. És akkor felismertem. Janiga. Hű, remek. Kb egy éve néma-megegyezésünkben kerüljük egymást. Soha nem köszönünk egymásnak, pedig azért néha összefutunk, ami elkerülhetetlen. Három lépcsőházzal odébb lakik. Ha egyedül lettem volna diszkréten megállok valahol, tisztes távolságban, és igyekszek úgy tenni, mintha nem ismertem volna fel. De most ott volt velem Bea és Máté is. Szóval odamentem mellé.
-Szia. -semmi válasz. A fülhallgatóját kivette, majd visszatette. Oké, szóval tartjuk magunkat a megszokott tervhez.
Semmi különös nem történik, beszélgetünk Beáékkal, és kész. Majd mikor átmentünk a vasúton, valaki hozzáért a copfomhoz. Hátranéztem.
-Jó kislány vagy? -Áhháá. Szóval ez ilyen kellemes társalgás kezdete lesz. Már várom. Persze lányos zavaromban ilyenkor nem szoktam túl határozott lenni.
-Biztos.
-Ne halljak rólad semmi rosszat! -visszafordultam Beához, és Mátéhoz.
-Inkább ne halljál rólam semmit sem...-gondolom ezt nem hallotta. Remélem. Bea még megkérdezte, hogy ki ez, ismerem-e, mire én komor arckifejezéssel, és a leglenézőbb hangomon azt mondtam: Egy volt osztálytársam...
Majd leszálltak. Gondolkodtam rajta, hogy is ezt teszem, amivel megkímélhetem magam egy kínos beszélgetéstől, vagy egy kínos csendtől. Viszont ha leszállok, akkor azzal megfutamodok, és ő győzött. Szóval maradtam.
-Rosszul tették, hogy itt hagytak. -intett fejével az osztálytásaim hűlt helyére.
-Hát talán ezt az egy megállót túlélem.
-Roxit hol hagytad?
-Lekéste a buszt.
-Mért nem vártad meg?
-Mért kéne megvárnom?
Újabb kínos csend, ami nem tartott sokáig, mert természetesen benyögött valami még kínosabb szöveget.
-Na mutasd magad! -annak örültem, hogy legalább ezt nem Beáék előtt mondta.- Mintha nőttél volna.
-Ez remek.
Már csak pár méter, és leszállok. Reménykedtem, hogy nem mond valamit megint, de nem tette. Szerencsére.
A fura az volt, hogy egyedül voltam, és mégsem voltam akkora zavarban, mint szoktam. Melegem lett, és biztosan el is pirultam egy kicsit, de legalább nem csak motyogtam magam elé. Mindenesetre bóknak veszem, hogy azt mondta, hogy nőttem. ;)

Az üveghegyen is túl...

Az évek során megtanultam teljes mértékben kizárni a közönséget. Ez azért is vicces, mert jobban izgulok az osztály-társaim, kórustársaim előtt énekelni, mint 30-40 ismeretlen-ismerős előtt. Csak hallom hogy bemondják a nevem, és mosolyogva lépek fel a színpadra. Felnézek a közönség fölé, és énekelek. Ennyi. Nincs mit tennem. De már túl vagyok rajta, és ez a lényeg. Ezzel lezárult minden nehézség. Már csak attól félek, hogy hogy fogom neki megmondani. Megmondani, hogy én nem járok többet, sajnos. A lényeg, hogy már megnyugodtam, és minden a régi lett. Az a nyugodt régi, még az új iskola előtt.
A fák már rügyeznek, a nappalok hosszabbak, melegebb van. És én alig vártam, hogy mehessek vásárolni. De nem megyek. Mégsem. Mert nem lehet. És még magamnak is rosszul esik bevallani, hogy ez fáj. Pedig vannak fontosabb dolgok is az életben, mint, hogy én milyen ruhákat hordok. De hát ugye minél jobban beleélem magam, annál nagyobbat lehet esni...
A hétvégém nagyon jó volt. Itt volt Tomi, és rengeteget hülyéskedtünk, ahogy szoktuk. És végre elkészültek a várva várt fotók. A celeb-mamámmal közös képeim. :D Önkormányzati Képviselőjelölt, egész 16. kerületben híres. xD Szóval megvannak már a plakátok, és ahogyan Tomi és én pózolunk előtte. :) Csak egy kép ízelítőnek:

Csalódás

És tényleg akkor lehet a legnagyobbat pofára esni, mikor pont számítasz valamire, de az a valami mégsem történik meg. Nem mondhatom, hogy nem vártam. Butaság, de vasárnap mikor készülődtem lefekvéshez, ma reggel, miközben öltöztem már ezt vártam. Talán ezért zuhantam ekkorát. Álltam, és néztem ahogyan távolodik, és már kezdett elönteni a csalódottság, de akkor egy hang megszólalt bennem: Hahó, hiszen ezt te nem is akarod! Sosem gondoltál ilyesmire. Nem is te kezdted. Nem is akartál róla álmodni. Felesleges itt reménykedni. Aztán én is elmentem. Amikor először megkérdeztem, hogy miért velem várja a buszt, akkor azt mondta: Mert ...al ciki lenne. Ez a mondat első hallásra elég gerinctelennek tűnik. Kétféleképpen lehet értelmezni. Az első: én csak egy pillanatnyi kihasználható dolog vagyok, hogy ne kelljen unatkoznia. Második: én nem vagyok ciki. És az is lehet, hogy azért történt meg ez kétszer is, mert épp nem volt jobb lehetősége, és tudta, hogy én ott fogok állni vele abban a rohadt buszmegállóban. De most már elég, mert én ezt tényleg nem akartam. Nem akartam elméleteket gyártani. Már az első mondatánál észre kellett volna vennem, hogy mi is van. De nem tehetek róla. Nekem csak egy kis... figyelem kell. Egy kis törődés. De azt nem kapok. Ilyet meg...soha többé!
Hétvégén. Róla álmodtam. Sok ideje nem álmodtam vele. Már rég lezártam magamban, és csak egy érdekes élményként gondolok rá, ami kicsit azért fájt. De meg kellett tapasztalnom. Az álmomban sokat nevettünk, beszélgettünk, és együtt voltunk. Jól éreztük magunkat. Reggel, mikor felkeltem, és felültem az ágyamban öntudatlanul is mosolyogtam, hogy ilyen kellemes álomban aludtam. Pár másodpercig élveztem a tudatlanságot, és aztán rájöttem, hogy kiről is van szó. Mérges voltam magamra. Az agyamra, hogy ilyen csúfos tréfát űz velem mostanában. Mért akar olyan magokat elültetni bennem, amiket még kihajtásuk előtt megfolyt valami, és nem engedi tovább élni. Elhal, és annyi. De a nyomát ott hagyta. Ha valaki odajönne hozzám, és azt mondaná: Figyelj, Fruzsi! Kitörölhetem őt az emlékeidből. Megérdemled ezt a kis segítséget. Valószínűleg kézzel-lábbal tiltakoznék. Ha eltűnne akkor is hiányozna. Egy úton megyek. Az életen. De vannak kitérők, mikor meglátok egy-egy érdekes dolgot, akkor elfordulok, és letérek az utamról. Járatlanra cserélem a biztonságost, és felfedezek. Ő is egy ilyen kitérő. Nem tűnhet el, mert ha egyszer visszafordulok, hogy megnézzem a magam mögött levő már megtett utat, akkor egy szakadékot látnék. Ahol ő volt. És egész életemben a szakadék mellett állnék, és azt kutatnám, hogy vajon hogy kerültem a túloldalról ide. Mit tettem, amire nem emlékszem.

*

Szinte szép

Nem a leglányosabb elfoglaltság a horgászás. De annyira nyugis, és imádok a csónakban ülni. Csak olvasgatok, beszélgetek Apuval. Minden olyan távoli. Már nem számítanak a külsőségek, a jelen problémái. Csak ott ringatózom egy csónakban, és álmodok. Ilyenkor nyitott szemmel járom a világot, és meglátom az apróbb szépségeket is. Persze van a dolognak szépséghibája is. Először is a nap. Ami először nem tűnik erősnek, de mikor már húzódik a bőröm, akkor érzem, hogy valami nincs rendben. Szóval most pulykavörös a fejem egyik fele. És a karom., és a nyakam. Na meg azért kicsit közel van a természet is. Néha túl közel. Meg persze emberi és nőnemű gyengeségem, hogy sajnálom a halakat. De hát táplálék-lánc...
Ma azon gondolkodtam hazafele, hogy talán egy 2-3 év múlva lemennék biciklivel Szabadisóstóra. Szerintem nagyon mókás lenne, és érdekes. Jó program, de még nem tudom, hogy Tomit rá tudnám-e venni. :D Meg persze 2 év múlva az nem most van. Ráérek még.
Holnap megyek a nagynénémékhez. Már várom. Csak az a baj, hogy vasárnap, és én még semmit sem tanultam. Majd megoldom.
Jó hétvégét.*