Tagadhatnám, de minek?

Elkezdtem leírni az álmomat. Gondoltam ha itt is megörökítem nem felejtem el. De aztán egyre személyesebbnek, és zavarba ejtőbbnek éreztem, és kitöröltem. Megint ő volt az. Már másodszor szerepel ő az álmomban. Nem tetszik. Akkor a tudat alattim, mért szeretné elhitetni velem, hogy mégis? Nem akarok megint úgy járkálni a suliban egész nap, hogy ég az arcom ha ránézek. Mert én tudom mit álmodtam. És attól félek, ha rám néz ő is tudni fogja. Persze csak azért álmodtam megint ilyen butaságokat, mert könyvet olvastam lefekvés előtt. De akkor is, márt pont ő? Annyi kérdés, és senki sem tud rá válaszolni. Én meg egyszer megőrülök. 

*

Most már elég lesz

A legtöbbször akkor írok ide, mikor valami rossz érzés 

háborog bennem. Talán azért mert az írással ki tudom adni. Egy kicsivel kevesebb rossz. Aztán beszélek róla valakinek. Még egy kicsit kiadok. De amikor boldog vagyok akkor nem teszem meg, mert önző módon őrizgetem a kis vidámságomat, és megvárom amíg elfogy. Jobb lenne ha megosztanám másokkal. Akkor talán ők is adnak nekem, és így nem fogy el. Mint általában szokott.

De most sem azért írok mert repesek az örömtől. Pont ellenkezőleg. Inkább összeomlok. Irigylem azokat -Ritát-, akiknek van valami művészi elfoglaltságuk. Festés, rajzolás... amikor kell leülnek, és az ihlet vezérli őket. Ki adnak minden érzelmet magukból. Nekem nincs ilyen. Az éneklés. Talán. De most pont azzal van a bajom. Elegem van. Ma is kiborultam, pedig nagyon megalázónak tartom, ha valaki más előtt sírok. Olyan előtt, aki zavarba jön emiatt. De most már megtörtént. És ha így folytatom, akkor még fog is. De én ennek véget vetek. Még idén kidolgozom magam. Nem hagyok cserben senkit sem. De jövőre már nem fogok ott ülni. Egyszerűen képtelen vagyok rá. Azért a pár pillanat örömért nem éri meg nekem ez a sok szenvedés, és sírás. Csak az nyugtat kicsit, hogy nem én mondtam ki. Anyu ajánlotta fel -mikor megint sírni látott. Sajnálom valamennyire, és biztos hiányozni fog egy kicsit. De nem tudom ezt tovább csinálni. Bocsánat.

*

Az élet hangjegyekkel

Elkezdtem komoly zenét is hallgatni. Itthon. Tanulás közben. Megnyugtató. És már tényleg én megyek oda a könyves-polchoz, és veszem elő Vivaldi-Négy évszak cd-jét. Kezdem azt érezni, hogy visszatértem magamhoz. Hiába tagadnám, hogy szeretek énekelni. De most nehéz. Sokat próbálunk, és mintha elment volna a hangom. Nagyon elkeserítő. Remeg a hangom. Lehet hogy a fáradtságtól. Amikor tegnap hazaértem -kórusról. Teljesen kilátástalannak láttam a helyzetem. Másnap témazáró, felelés, és még a szólóm sem megy úgy, ahogyan kéne. Megint sírtam. Anyu vigasztalt, hogy az éneklésben segít nekem, ne izguljak. De én csalódtam. És ez volt a legrosszabb. Sokat dolgoztam, és most semmi eredményét nem látom. Miért? Hogy lehetek ennyire béna? Elképesztő. És szombaton megint egész nap ott kell lennem, és gyakorolnom. Fáj belegondolni is, hogy megint kudarcba fulladjon az egész. Anyu felajánlotta, hogy kikér szombaton, és nem kell bemennem. de ezt egy héten kétszer már nem csinálhatom meg. Kötelességem. De sok ez így egyszerre. Attól félek, hogy egyszer megutálom az egészet, és soha többé nem akarok kottát látni a közelemben. Miért kell ilyen keménynek lenni? Az éneklés nem arról szól, hogy élvezzük, és szép legyen? Akkor mért kell felemelni a hangját, ha valami nem úgy sikerül. Rengeteget dolgoztam rajta, és mégse látja meg. Nem akarok így zenélni. Ha nem változik, akkor nekem kell lépnem.

Lógós

Jó, talán egy kicsit szánalmas vagyok. De kellett ez a nap a pihenésre, és a lemaradásaim behozására. Főleg hogy nem lesz szombatom. Megint! De ha belegondolsz, akkor igazam is van. Végülis nem tudtam felkészülni a dogára rendesen. És volt még ez az egy napom, amit a szüleim igazolhatnak. Hát nem éri meg nekik is, hogy jobb dogát írok, cserébe nem kell bemennem a suliba? Üzletelek. Kicsit azért félek. Tanulok, és írom a puskákat is. Anyu azt mondta, hogy így most minimum 4-est kell írnom. Bioszból. Kedden. Kemény lesz.
Ha úgy vesszük igazságtalan is vagyok. A többiekkel. Én megtettem azt, amit sokan szeretnének. És ezért páran most biztosan megvetnek. Erre csak azt tudom mondani, hogy ha úgy érezték volna, hogy nem tudnának százszázalékosan teljesíteni másnap, és a szülei azt látják, hogy mégis igyekszik, akkor valószínűleg meg tudta volna beszélni velük. Én is ezt tettem. Hiszem nekik sem jó, ha én karót írok. Inkább adnak nekem egy esélyt, feltételekkel. Ennyi. Sajnálom tényleg, hogy ezt tettem. De muszáj volt. Holnap láttok.

*

Jó, most már aludjunk! Amúgy...

Egy picit vagyok csak fáradt. Éppen annyira, hogy miközben hoztam be a kajámat, leejtettem. De nem baj, mert erre most azt mondom, hogy megérte. Nagyon jó volt ez a kis idő is, amink volt. Kár, hogy matekozni kellett.:( Megtudtunk egyet, s mást. Amiatt ma kicsit furán éreztem magam a suliban... és még fogom is. :D
Igazából nagyon be vagyok lassulva. Csak annyit lehet mondani a tegnapra, hogy rengeteget nevettünk, és beszélgettünk. Mindkettőjükhöz közelebb kerültem. De most emésztenem kell azt a titkot. :P

Jó vasárnapot, ha már a szombat ilyen jó volt.

Rémképek

Nekem már az is felfoghatatlan volt, hogy egy család szétválik. Összevesztek. Igazából a feleség volt a rossz. Megcsalta azt a férfit, akitől két kisfia is van. Azt a férfit, aki közel áll hozzám. Aztán nem elég, hogy ennyit tudok. Most még részletekbe menőbb ismertetést kaptam a válásról. Az öngyilkosságról. A szomorúságról. Hogy tehetnek ilyet egy olyan emberrel, aki mindenkihez jó? Aki mindig kedves, és szereti a gyerekeket. Annyira fáj. De már rendben van. A férfi összeszedte magát. Már magabiztos, és határozott. És a gyerekei... szeretik őt. És ennek így is kell lenni. Az a nő... Már kedveltem is. Tényleg. De most felfordul a gyomrom, ha rá gondolok. Hogy lehet valaki ekkora szenny? Egy feleség. Egy anyuka. Azt mondta nekem a férfi -és milyen igaza van-, hogy egy kapcsolatban semmi sem tart örökké. Se a rossz, se a jó. Meg kell oldani a problémákat.
Ha önző lennék -és mért ne lennék? Akkor azt mondanám, hogy valami jó is lett ebből. Nekem. Sokkal többet találkozom velük. Mind a férfival, mind a két fiával. És ez a fontos. A szeretet. Példát mutat nekem, és ezért ő a keresztapám. ♥

Ha nincs suli, és minden jó

Reggel 8 óra van, és én itt ülök a gép előtt. Nem szoktam ilyet csinálni, most is csak megnéztem valamit, és végül úgy döntöttem, hogy írok egy postot. Szóval hosszú hétvége van. Nekem, és a többi Szerb Antalos kis pajtásomnak extra hosszú. Szombat-vasárnap-hétfő-kedd-szerda. Most jól jött ez a kis pihenő, mert már tényleg rám fért. Főleg amellett, hogy pótolnom kellett, és dogákat is írtunk. Igaz, van még egy megírásra váró matekházim, de ráér még. Itt ülök reggel, és a lehúzott redőnyömön átszivárog egy kis napfény. A billentyűzet hangja mellett hallom a madár csicsergést. Itt van a tavasz. Kétségtelen.
Változott pár dolog ebben a hosszúhétvégében. Vagy talán nem is változott, csak újdonság számomra. Például csütörtökön -ha minden jól megy- már szemüvegben fogok ülni az órákon. Nem, nem fogom állandóan hordani, csak órákra, és egyéb alkalmakra, amikor kell. A második újdonság az még nem történt meg, csak fog. Életemben először megyek koszorúzni. Húúúú. Lehet leszólni, de én még sosem voltam. És igazából nem vágyom rá most sem túlságosan. Bocsi. A harmadik az egy cipő. Kinéztem egy tökjó Adidas cipőt a Hervisben. Kicsit drága, úgy hogy még üzleti tárgyalásokat folytatok a nagymamámmal, és a szüleimmel. De egy hét múlva meglesz már, remélem. ;) És a legjobb újdonság, az holnap lesz. Szerdán. Ritának sulija lesz, de csak szakmai egész nap, ahol jófejek az osztálytársak, és a tanár is jófej. Vagyis, nem zavarja, ha épp az egyik kis diákja bevisz magával egy külsőst is órára. Igen, én leszek az a külsős. Már alig várom. Bár Rita, még úgy tudja, hogy nem biztos, hogy elengednek, de remélem még mielőtt beszélünk elolvasod a blogom, és jókedved lesz. ;)
Most pedig elkezdek készülődni a koszorúzásra. Aztán pedig moziba megyünk. Sokan. Családtagokkal.

 Jó hosszú-hétvégét mindenkinek!

Fru

Ui.: Március 15-e van. Azért ne felejtsétek el. :)

Mindenféle butaság

Úgy vagyok sokszor -és egyre többször-, hogy napközben eldöntöm, hogy majd miről fogok itt írni. Aztán mikor hazaérek, vagy elfelejtem, vagy elkezdem írni, de már nem érzem igaznak a szavaimat. Mi történt velem? Hol van az a kislány, aki régen még megannyi tervét akarta megvalósítani? Csak egyszerűen kinyitotta a szemét, és rájött, hogy itt nem minden róla szól, hanem számára kell odafigyelnie az életére. Nincsenek jóakaró tündérkék, akik azt lesik, hogy mikor döntök úgy, hogy valami csodálatos tervemet, és álmomat akarom megvalósítani. Meg kell mozdulni. A valóságban valós dolgokat kell tenni. Nem fog minden az ölébe hullani, és nem lesz rögtön sikeres. Talpra kell állni, de mégis kell valami, amit a kislányúságból hoz magával. A hit. Hinni kell önmagában, és merni kell.
A mai napom vidám volt. Talán ez a legjobb szó rá. Nagyon sokat nevettem, és igen, boldog voltam. Annyira jó, mikor igazából, önfeledten nevetek. Lehet hülyén nézek ki, de én örömöt érzek, és csak ez a fontos. Van amikor úgy érzem, hogy meginog egy léc alattunk. Alattam, és egy barátom között. Ha egy kicsit arrébb lépek, már lehet, hogy lehull a mélybe a barátság. De amikor megöleljük egymást, és együtt nevetünk, akkor érzem, hogy butaság volt aggódnom.

Borús

Nem akartam ide mérgesen írni. Bemocskolni a blogomat. Mostmár kicsit meg-nyugodtam, de még mindig ideges vagyok. Néha úgy érzem, hogy az életemet a gép uralja. Közben tudom, hogy ez nem igaz, de én még is így érzem. Csak mert valami törlődött, én már ki tudok borulni, és hisztizni kezdek. Pedig nem kéne, mert minden problémám megoldható, és csak kellemetlen helyzetbe hozom magamat, és másokat is. Ilyenkor fáj, hogy éretlen vagyok. És az is fáj, hogy egyszer fel kell nőnöm. El kell engednem a szivárványos gyerekséget, a felelőtlenség könnyedségét, és helyette nehéz terheket kell a vállamra kapnom, és bár nem bírom el meg kell próbálnom, különben elbukom. Ez a felnőtté válás. Nem testi, hanem lelki, szerintem. Egy erő próba, ami a határaidat feszegeti, és arra vár, hogy feladd. És ha feladod, akkor még nem nőttél fel. Amíg megrémítenek az úton jövő akadályok, bonyodalmak, addig gyerek vagy. És amikor azt mondod, hogy erős vagy, és megtudod csinálni... akkor azt mondhatod, hogy érett vagy. Felelősségteljes, és felnőtt. Egy olyan ember, aki már végképp elhagyta a mesék birodalmát, és a színtiszta, és mocskosul őszinte valóságba lépett át. Én még nem vagyok itt. Ráérek még, azt mondják. De van aki késik. Van aki nem hajlandó elfogadni, hogy már nem élhet álmok között. Cselekednie kell, de nem tudja, hogy hol kezdje. A küszöbön áll, és mindkét oldal marasztalni akarja. Az egyik megoldás, hogy visszalép az ajtón, egy könnyebb élet reményében, és azzal ámítja magát továbbra is, hogy van idő. A másik, hogy bátor lesz, vesz egy mély levegőt, és elindul a jóval nehezebb, de boldogabb úton. Mi éri meg, és mi az ami már fölösleges? Mi az ami rossz, és mi az ami jó? A határ elmosódott, és könnyű átcsúszni a másik oldalra. Könnyen változhatsz sikertelenné, és amikor az utcán ülve azon gondolkodol, hogy hogy kerültél ide, akkor nem tudsz választ adni. Hol volt az a pont, amikor már nem volt visszaút? Hol kellett volna a sarkamra állni, és nemet mondani? Mit rontottam el? Az élet egy veszélyes játék. Félek. Nem tudom mi lesz velem, ha döntést kell hozni. Vajon engem se fog érdekelni, és visszaesek gyerekké? Vagy magabiztos leszek, és beállok önként a terhek alá? Nem tudhatom még. Mindennek eljön az ideje. És addig is gyakorlom a felnőtté válást.