Most már elég lesz

A legtöbbször akkor írok ide, mikor valami rossz érzés 

háborog bennem. Talán azért mert az írással ki tudom adni. Egy kicsivel kevesebb rossz. Aztán beszélek róla valakinek. Még egy kicsit kiadok. De amikor boldog vagyok akkor nem teszem meg, mert önző módon őrizgetem a kis vidámságomat, és megvárom amíg elfogy. Jobb lenne ha megosztanám másokkal. Akkor talán ők is adnak nekem, és így nem fogy el. Mint általában szokott.

De most sem azért írok mert repesek az örömtől. Pont ellenkezőleg. Inkább összeomlok. Irigylem azokat -Ritát-, akiknek van valami művészi elfoglaltságuk. Festés, rajzolás... amikor kell leülnek, és az ihlet vezérli őket. Ki adnak minden érzelmet magukból. Nekem nincs ilyen. Az éneklés. Talán. De most pont azzal van a bajom. Elegem van. Ma is kiborultam, pedig nagyon megalázónak tartom, ha valaki más előtt sírok. Olyan előtt, aki zavarba jön emiatt. De most már megtörtént. És ha így folytatom, akkor még fog is. De én ennek véget vetek. Még idén kidolgozom magam. Nem hagyok cserben senkit sem. De jövőre már nem fogok ott ülni. Egyszerűen képtelen vagyok rá. Azért a pár pillanat örömért nem éri meg nekem ez a sok szenvedés, és sírás. Csak az nyugtat kicsit, hogy nem én mondtam ki. Anyu ajánlotta fel -mikor megint sírni látott. Sajnálom valamennyire, és biztos hiányozni fog egy kicsit. De nem tudom ezt tovább csinálni. Bocsánat.

*