Úgy vagyok sokszor -és egyre többször-, hogy napközben eldöntöm, hogy majd miről fogok itt írni. Aztán mikor hazaérek, vagy elfelejtem, vagy elkezdem írni, de már nem érzem igaznak a szavaimat. Mi történt velem? Hol van az a kislány, aki régen még megannyi tervét akarta megvalósítani? Csak egyszerűen kinyitotta a szemét, és rájött, hogy itt nem minden róla szól, hanem számára kell odafigyelnie az életére. Nincsenek jóakaró tündérkék, akik azt lesik, hogy mikor döntök úgy, hogy valami csodálatos tervemet, és álmomat akarom megvalósítani. Meg kell mozdulni. A valóságban valós dolgokat kell tenni. Nem fog minden az ölébe hullani, és nem lesz rögtön sikeres. Talpra kell állni, de mégis kell valami, amit a kislányúságból hoz magával. A hit. Hinni kell önmagában, és merni kell.
A mai napom vidám volt. Talán ez a legjobb szó rá. Nagyon sokat nevettem, és igen, boldog voltam. Annyira jó, mikor igazából, önfeledten nevetek. Lehet hülyén nézek ki, de én örömöt érzek, és csak ez a fontos. Van amikor úgy érzem, hogy meginog egy léc alattunk. Alattam, és egy barátom között. Ha egy kicsit arrébb lépek, már lehet, hogy lehull a mélybe a barátság. De amikor megöleljük egymást, és együtt nevetünk, akkor érzem, hogy butaság volt aggódnom.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése