Állok a kövezett, büdös folyosón, és tudom már miről fogok írni. Mellettem Ági néni, és még két tanár. Mind a ketten részvétet nyilvánítanak. Nagyon kellemetlen. Próbálok másfele nézni, nem törődni azzal ami körülöttem van. De nem megy. Aztán a megpróbáltatás. 45 perc egy gyászoló nővel. Egy célratörő, szigorú tanárral. Szörnyű. Minden percét utálom, gyűlölöm annak az órának. Azért imádkozom, hogy beessen valaki még. Bárki.
De nem. Körübelül...hmm... úgy. Nagyon szar voltam! Ennyi. Nincs több hozzáfűzni valóm.
És a végén? Először is. Vége van?! Komolyan?! Na, szóval akkor semmi köszönöm, hogy legalább te idehúztad a segged, vagy ilyesmi. Nem, nem bizony. Ezt meg ezt gyakorold azt cső. Oké. Nem fogok gyakorolni, csak hogy tisztázzuk. Amúgy én is emberből vagyok, ergo önző, kell a dicséret. Jó, mondjuk hogy egyenlőek vagyunk. Ő nem köszönt meg semmi nekem, én nem mondtam, hogy részvétem. Mondtam volna, de nem tudom hogy kell. Nem csináltam még ilyet. Azt hiszem el kell kezdenem, ha így hullanak az emberek.
Összegezzünk. Rám hárult egy órára egy gyászoló nő összes rossz kedve, komorsága. Hát, 1-0 Ági néni javára.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése