Singer*

Kinyitottam a számat, és a hangok csak úgy áramlottak ki rajta. Nem mondom hogy nem dolgoztam meg értük, mert tényleg volt benne sok munka. Több év tapasztalat, csalódás, öröm, és legfőképp szárnyalás. Amikor énekelsz olyan mintha repülnél. Van, amikor irtó hamisan üvöltök valami jó kis számot, de nem érdekel. Nem fogom magam kijavítani, mert most így jó. Lebegek. Ugrálok a hangokon, kacagva. Mintha olyan könnyű lenne.
Bár tudom, hogy vannak nálam jobbak, azért jól esik mikor szólóznom kell. Ez azt jelenti, hogy a tanár tehetségesnek tart, és bízik a tudásomban. És lehet nem tetszik mindenkinek az a dal, de attól még az én dalom, és a szívemben őrzöm. Jó érzés mikor már tudod, és melegség tölt el, hogy ezt is megcsináltad. Olyan mint a hegedülés. Bármennyire is nehéz egy darab egyszer megtanulom, és akkor már sajnálom mikor elteszem a gyűrött kottát, és új, friss darabot tanulok. Az olyan, mintha megcsalnám az én dalomat. Lecserélem egy izgalmasabbra, egy nagyobb kihívásra.
A minap éneken -sokak nem szeretik, de bocsássatok meg hogy én igen.:)- zenét hallgattunk. Barokk, Vivaldi. Tavasz concerto. Zsanett néni kérdezte, hogy ki mit lát a középső, lassú tételnél. Nem mondtam el. Nem szoktam felszólalni órán -néha sziporkázok, máskor meghúzódok a magam kis magányában, és mosolygok magamban. Először egy esteledő tavaszi tájat láttam. Már nem volt fenn a nap. Csak a szürkeség. Aztán a hegedű húrjai. Ahogy a gyanta porzik a fém és a vonó találkozásánál. A magas hangok, a lassú, hosszan kitartott hangok. A vibráto, az üveghangok. Én voltam a szólóhegedűs. Ezután nem tudtam elszakadni a képtől. Csak a hegedű lágy vonalát láttam, és finom hangját. Azt mondják, hogy ez hasonlít legjobban az emberi énekre. Igaz. Megérintettem az ezüst medálom. Direkt ezt vettem ma fel. Egy hegedű -pontosabban egy cselló, de ezt nem látják. Minden ami én vagyok. Sokszor gondolkodom azon, hogy mért nem megyek zenei pályára. Ha minden igaz meglenne hozzá a tehetségem... de mégsem. Valahogy nem érzem magam elég jónak. De azt tudom, hogy ide tartozom, és bár tavaly sokat gondolkodtam azon, hogy idén már nem hegedülök, mára biztos vagyok benne, hogy addig játszok, ameddig csak lehet. Mert szeretem.
Furcsa amikor ülök a széken, térdemre támasztva a hegedűmmel, és várok. Várok arra, hogy én jöjjek. Akkor majd minden szem rám figyel, és én játszok. Mindent amit csak tudok beleadok. Mostanra már van annyi hozzáértésem, hogy ítélkezzek a többieken, és csendes izgatottságomat azzal kötöm le, hogy az előttem játszókat bírálom. Próbálom meglátni a tehetségeket. Aztán én jövök. A gyomrom összeszorul, és próbálok magabiztosnak tűnni. Ahogy átadom Mártinak a hegedűmet, -hogy még egy utolsó behangoló-ellenőrzést végezzen- pozitív mondatokat mondok: Sikerülni fog! Elvileg ezt hívják agykontrollnak, és mióta tudom, hogy kell használni mindig csinálom. Mikor visszakapom a hangszerem odaállok a kottatartó elé, még egyszer átfuttatom tekintetem Vivaldi a-moll hegedűversenyének első tételén, majd intek a zongorakísérőnek, és... játszom. Nem figyelek már a közönségre. Máshol járok. Egy hangokkal teli világban. A dallam -mint mindig-, szépen cseng a hangszeren, és észre se veszem, de már a záró hangot játszom. Lábam eddig remegett. Aztán megállítom a vonót, leveszem a hegedűt, és meghajolok. Mosolygok. Most már őszintén.