Jövőkép

Fura az élet. Mindenért kell áldozatokat hoznunk, és lehet, hogy épp egy kedves dolgok kell feladni, valami fontosabb érdekében. És én már majdnem sírtam. Mert a kutyáink hozzánk tartoznak, és nem adhatjuk oda másnak. Egyszerűen képtelenség lenne. Nem sokat vagyok velük, de mégis hiányozna. Ha becsukom a szemem, és rájuk gondolok, akkor mindkettőjüket látom, ahogy mosolyognak, ahogy csaholnak, ahogy futkároznak. Szeretem őket. Egy valahogy nyugodtam meg: ha valamilyen csoda folytán egy kertes házat veszünk, akkor természetes jönnének velünk oda. És én egész hétvégén boldog voltam, hogy lehet, hogy majd egy év múlva már Ligeten lakhatok újra. Annyira boldog voltam. Elképzeltem mindent. De ma rájöttem. Ma eszembe jutott, hogy ez az egész csak úgy lehetne, ha áldozatot hoznánk, méghozzá el kell adni a műhelyt, és kisebbet venni helyette. És ha marad annyi pénzünk, hogy ha eladjuk ezt a lakást, akkor tudjunk venni egy házat. Ez szinte lehetetlen. És furcsa is lenne: baj van, és ezért kell eladni a műhelyt. Akkor hogy lehet, hogy mégis jól jönnénk ki belőle. Mikor a kutyákról beszéltünk Apu folyton azt mondta: Ne legyél ennyire gyerek. Gondolkozz felnőttként. És ez csak egy terv.  De én gyerek fejjel gondolkodtam, és megkerestem a kis ösvényt, ami nekem tetszik. Annyira beleéltem magamat. Már láttam magam előtt, ahogy a kertben ott vannak a barátaim, a kutyáink, a macskánk, a szobám, a ház, és az egész légköre. Olyan idilli. Túl szép. És ami túl szép az általában nem igaz. Apu ma ment megnézni két műhelyt, amit eladnak. És ma beszél az ingatlanossal, aki majd a héten kijön megnézni a mi műhelyünket. És ha minden klappolna, akkor is ez egy egy-két éves terv.
Bárcsak ne lennék ennyire gyerek!

*