Vissza

Olyan mintha megérkeztem volna. Erre az egy napra. Délutánra. Megint gyerek voltam, megint nevettem, futottam, énekeltem. Nem gondolkodtam, csak sodródtam, és a pillanatnak éltem. Nem lehet ezt mindig csinálni, de ez épp egy olyan alakalom volt. Mesivel ki-be rohangáltunk, és fényképeztünk, vihogtunk, hangoskodtunk. Olyanok voltunk mint a tízévesek, de nem baj. Jó volt. Kicsit kezdek visszarázódni a régi önmagamba. Már nem érdekelnek az előítéletek, a vélemények, csak magamat adom, és az sem érdekel, ha valaki azért fog utálni, mert olyan "gyerekes" vagyok.
Pénteken diáknap volt. Nem lepődtem meg, hogy unalmas volt. Csak Bogi, Dorka és én hajtottunk a csillagokért, a többiek meg fönt ültek a teremben, de nem baj. Már megszoktam, hogy ebben az iskolában nem olyanok a rendezvények mint a Czimrában. Sokkal rosszabbak, de legalább van egy tanítás nélküli nap, amikor egész nap csak hülyéskedünk.
Aztán elmentünk a Szamócába, ahol nem csalódtam: még mindig ott a legnagyobb a fagyi. Nem beszélgettünk sokat, ki tudja miért.
Beleestem a szünetbe, és én mégis csak arra tudok gondolni, hogy mindjárt vége is van. Már egy hét sincs. Igazságtalan. A nyuszitól két könyvet kaptam: Rettentő gyönyörűség, és Lázadó angyalok. Legalább lekötöm magam valamivel.
Süt a nap. Meleg van. Zöldek a fák. Élni akarok. Tavasz van!

*