Candies from Wonderland

Beléptem az iskola kapuján. Ma egyedül jöttem, az osztálytársaim lekésték a buszt. Ez a nap más mint a többi. De nem nekem. Valentin-nap van, de nekem nincs senkim. Látszólag minden normális. A folyosókon még nincsenek sokan. Csak fél óra múlva csöngetnek, ráérnek még beérni. Lassan vánszorgok fel a csigalépcsőn, és egyre inkább érzem, hogy ez egy átlagos hétfő, átlagos fáradsággal, átlagos undorral reggelente. Befordultam jobbra, a kis zugba, ahol az osztálytermünk van. A fal mellett egy feltűnően magas srác állt. Várt valakit, mert amikor meghallotta a lépteimet felkapta a fejét, és végigmért. Szemei feketén csillogtak. Görcsbe rándult a gyomrom, mikor megéreztem, hogy ismerem a fiút. De nem tudtam rájönni, hogy ki is ő. Annyira ismerős, de mégis. A srác lábánál egy hátizsák állt, és rajta egy vörös rózsa volt. Egy lányt vár -állapítottam meg. Hirtelen rájöttem, hogy nem mozgok, csak állok egy helyben, és bámulom a nem is annyira idegent. Két lépést kellene megtennem az ajtóig, de nem megy. Lassan feldereng, hogy ki is áll előttem. Nem mertem megszólítani, szinte képtelenség, hogy ő legyen. Végülis minek jönne ide. Egy lépést tettem az osztályterem felé, így még közelebb kerülve hozzá. Hirtelen az ajtó kivágódott, és Bogi lépett ki rajta.
-Szia Fruzs! -mosolygott, mint mindig. Átölelt. Válla fölött átlestem a fiúra, akinek az arcán széles mosoly ült. Felismert. Most már, hogy hallotta a nevemet biztos volt benne. Teljesen felém fordult, és a szemembe nézett. Bogi elengedett, és engem figyelt. Látta, hogy más valakin akad meg a tekintetem, és ő is felé fordult. Majd vissza rám.- Nem megyünk be?
-De, igen. -Besétáltam az osztályba, és letettem a táskámat az asztalra, majd levettem a kabátomat. Közben végig azon gondolkodtam, hogy felismert. Hozzám jött. Nekem hozta a rózsát. Ki kell mennem. De nem merek.
-Lejössz az automatához? -Bogi kérdő tekintetével találtam szemben magam. Ez jó lesz. Így kénytelen vagyok kimenni.
-Igen, mehetünk. Amúgy... Boldog Valentin-napot az én vőlegényemnek! -boldogan öleltük át egymást, majd elindultunk kifelé. Arra gondoltam, hogy mi van, ha már elment? Talán mégsem engem várt.
Kiléptem az ajtón. Ő még mindig ott volt. Lépett egyet felém.
-Szia Fruzsi.
A torkomon akad a szó. Nem bírtam semmit sem mondani, csak bámultam. Bámultam az éjfekete szemeit, szőkésbarna kócos haját, és pimasz mosolyát. Lehajolt hozzám, és két puszit nyomott az arcomra. Valami piros került a látóterembe, miközben én még mindig azt az igéző szempárt bámultam. A rózsát nyújtotta felém.
-Boldog Valentin-napot!
-Hogy kerülsz ide? -csak kibukott belőlem. Nem tudtam mosolyogni. Sokkolva voltam.
-Hamarabb hazajöttünk. Gondoltam meglátogatlak. Hiányoztál.
-Tényleg? -Akkor mért nem kerestél? Tudtál volna nekem írni! Mért hagytál abban a tudatban, hogy még csak nem is érdekellek? Nem mertem megkérdezni a kimondatlan kérdéseimet. De mintha ő megérezte volna válaszolt.
-Nem tudtam, hogy mit akarok. Azt hittem, hogy úgy lesz jó, ahogy elváltunk. De mégsem. Ezért most itt vagyok.
Hirtelen melegség árasztott el, és a karjai közé vetettem magam. Kizártam a külvilágot, és csak rá koncentráltam: Itt van! Végre! Hazajött.