Hiányérzet

Önző vagyok. Mert ma reggel mérges voltam Bogira, hogy nem jött suliba. És boldog voltam, hogy holnap én nem fogok menni. Egyszerűen csak hiányzik a mindennapjaimból. Hiányzik a nevetés, az ölelés, az, hogy minden nap egy kicsi jelét adja annak, hogy nem bírja Balut. Ez mind Bogi. ♥
Ma úgy mentem el itthonról, hogy nem fogok gépezni. Gépezek? Igen. Most is találtam kibúvót. Tesin az osztálytársam fejbe rúgott egy labdával. Be van dagadva a bal szemem, és véres. Hogy ez mennyire kapcsolódik a tanuláshoz, ne kérdezzétek.
Föcin olyasfajta vallomást írtam. Versben. Nem szándékozom neki elküldeni, de jó volt leírni. Átláttam kicsit az érzelmeimet, és már tudom mi kell ahhoz, hogy döntést tudjak hozni. Remélem még ő is úgy érez, ahogy azt mondta, és egyszer meg tudjuk beszélni. Remélem.
Talán a legnagyobb probléma velem, hogy amikor megcsillan egy lehetőség, egy kedvezőbb dolog, akkor rögtön beleélem magam. Először azt mondom, hogy nem hiszem hogy jó lenne. Aztán gondolkodom, és rájövök, hogy nekem igenis kell ez. Aztán már megszállottá válok, és általában a végén pofára is esem. Csak ezt szeretném most elkerülni. Nagyon szeretném.
El kell ma mennem hegedűre. Nincs kedvem, és szívesebben mondanám, hogy be van dagadva a szemem, és képtelenség hogy elmásszak a zeneiskolába. Persze ez nem igaz, szóval meg sem próbálom.
Tanulnom kell. Most.

*