Lefelé

Rá kellett jönnöm, hogy nem ígérhetek csak úgy dolgokat. Rá kellett jönnöm, hogy felelősségeim vannak, és nem vágya-kozhatok más felé. Rá kellett jönnöm, hogy vége. Be kellett magamnak vallanom, hogy elrontottam mostanában sok mindent. Nem az a baj hogy megismertem. Kedvelem. Figyelmeztettek, hogy vigyázzak vele. Nem szabad bedőlnöm minden szavának. Tudtam. Végig tudtam, hogy csak játszunk. De aztán öntudatlanul, magamban legbelül elkezdtem komolyan venni. Hittem neki, és azt akartam hogy igaz legyen. Pedig tudom hogy nem így érzek. Valaki, akit egyszer ugyanerre figyelmeztettem azt mondta nekem: Ezek a dolgok nem fejben dőlnek el. És milyen igaz. Az agyam tudja, hogy mi az igazság. Hogy ki vagyok én, és ki ő. De a szívem másra vágyik. Nem rá, hanem arra hogy szeressen. Csak is ez kell. Nem akarom mégegyszer átélni. Szörnyű volt, és reménytelen időszak az életemben. Minden nap azt vártam, hogy talán mégis van esély. Talán. Aztán egyszer csak eltűnt. Kisöpörtem magamból minden érzelmet, amit valaha is rá pazaroltam. Megvoltam így is. Többé nem hiányzott. Aztán most, hogy valaki újat ismertem meg minden újra elkezdődik. Amikor látom felbukkanni a nevét, a gyomrom összeszorul. Az agyam mindig ráparancsol, hogy azonnal hagyja abba, nem szabadna ilyesmit éreznem, de nem tudom irányítani. És most hogy leírtam már bevallottam. Tudom mire van szükségem, hogy megint úgy lássam mint egy kedves, jófej barátot. Csak látnom kell. Sürgősen.
Én tudom hogy csak megjátszom magam. Kérlek! Valaki vegye észre, és segítsen!

Kezd minden összeomlani. Amikor boldog voltam egy kicsit nem vettem tudomást a dolgokról, csak éltem. És most látom a következményét. Minden lefelé tart a mélybe.