Fordulat

Éppen azon gondolkodtam, hogy beszélnem kéne vele. Hogy félek a jövőtől, és attól amit fogok érezni. Biztos akartam lenni benne, hogy ne ringassam magam szép álmokba, amik aztán szétdurrannak, mint egy szappanbuborék. Épp ezen gondolkodtam, mikor olyat mondott ami mindent megváltoztatott. Hirtelen nem éreztem semmit sem. Csak néztem magam elé, és egyenként értelmeztem minden szót. Aztán a nevet. Úgy tettem, mint aki nem lepődött meg, és valahol örültem, hogy elmondja nekem. Amikor épp úgy tekintettem rá, mint a testvéremre. Meg akartam, meg kellett volna kérdeznem, hogy ki vagyok neki. Egy barát? Mint a testvére? Mégis ki vagyok én?! A másik kérdés ami bennem forgott: Miért játszottál velem? Mire volt ez jó? Egy részem üvölteni tudott volna vele, hogy fogja fel, hogy nem szórakozhat másik érzéseivel, és el kéne tudnia dönteni, hogy mit akar. A másik felem viszont fellélegzett, levették róla a terhet. Már tudta, hogy nem kell tovább rágnom magam az érzéseimen, itt már eldőlt minden. Úgy feküdtem le az este, hogy kicsit haragudtam rá, és egyre inkább éreztem őt a testvéremnek, mint másnak. Szeretném látni, beszélgetni vele, megölelni, de csak mint a testvéremet. Mert mi így vagyunk most. 

Reggel is még így láttam. Azt gondoltam, hogy vége van, és már teljes mértékben lehetek az, aki akarok lenni, mert nincs már tétje. Mindketten tudjuk, hogy mit akarunk. Ez kis részem még mindig ideges volt amiatt, ami a múltban történt, de elástam magamban. Nem kell nekem. Aztán utolsó órában rossz lett a kedvem. Elképzeltem őket együtt. Nem akarom látni. Tudom, hogy ha együtt lennének összeszorulna minden egyes alkalommal a szívem, mikor közös képet látok róluk, vagy épp élőben látom őket. Fájna. Minden egyes alkalom olyan lenne, mint egy hasba rúgás. Emiatt elszomorodtam, és már értem mit érez Mesi. Azt mondod, hogy túl vagy rajta, de mikor eszedbe jut valami miatt elszomorít, és legbelül hagyod egy kicsit feltörni azt az emléket, az elveszett reményt, és az egykori érzést.

Ma is elfogom játszani, hogy örülök annak, hogy kezd alakulni valami. Habár ahogy látom ő is csak reménykedik. Úgy fogok tenni, mintha egy jó barátja lennék, aki támogatja. Közben legbelül csúnyán a fejéhez vágnám minden olyan tettét, amivel reményt ébresztett bennem, és egyre nagyobb sebet ejtett rajtam. 

Úgy is gondolhatnék rá, mint akinek köszönhetem a mostani helyzetem. Amikor még semmi sem volt biztos egy szakadék szélén egyensúlyoztam. A józan ész és a szív. Meg volt a lehetőség, hogy visszatérjek a szilárd talajra, az eszemre, de most nem rajtam múlott. Ő mondta. Ő vallotta be. Ő lökött át egyetlen szavával a túloldalra, és onnan csak mélyebbre, és mélyebbre zuhantam. A szívemben. 

Tudtam hogy egyszer fogom vele kapcsolatban ezt írni. Tegnap gondoltam rá. De nem tudtam hogy ilyen hamar:

  A szívem eladó, többé nincs szükségem rá.